Szeretlek

Te  fényes távoli csillag, tündöklő, vakító nap, ragyogj!
Az éji égbolton ott mosolyogsz kábító fényű telihold,
S bársonyos felhők mögül oly csábítóan kikandikálsz.
Zöld, gyönyörű, alpesi fenyves, hajnali szellőtől ringatva,
Napsugaras kéjtől dédelgetve, a friss szélben suhogsz!
Az Ötscher döbbenetes, érzékeimet meglepő szurdoka,
A világ valamennyi apró és hatalmas, kicsi és óriási,
Az összes, nyilvántartott, világraszóló, megható csodája,
Szépségedtől kábultan, káprázó szemmel mindig csodállak,
Csodállak, ámuló szemektől elkápráztatva, megcsodállak,
Ám nem, nem szeretlek! Nem is szerethetlek! S feledlek.
Ezért a szívemben nyomod nem marad, s nem maradhat!
De téged Tündérkém imádlak! A világ legnagyobb gyémántja
Lelkemben megkövesedve, a fénybe szédülve te vagy.
Csillagom! Az ölelő, ölelésbe szédülő, csókoló napom.
Csókoktól kipirult testű legkáprázatosabb csoda, nekem.
Megbabonázó, varázslatos újholdam, körülöttem keringsz.
Kimagasló, sudár, égig érő fenyőm, szerelmes tölgyem,
Lelkemben fénypaplanba burkolódzva ámítasz, ragyogsz.
S csodálatos, örök Tádzs Mahalként az elbűvölő szerelem
Te! Te magad. Lelkem szárnyaló pillangóként kering.
Kering aurád körül, vonzod magadhoz, hív szüntelen.
Tündérkert mindig nyíló virága tedd teljessé életem.
S én ajándékként adom, ajánlom neked és ne feledd,
Hűséges, ragaszkodó szívem, magával ragadó,
Soha el nem múló, Szerelmem,
Mert szeretlek.