Ébredező tavaszi szellőben nyílnak a korai virágok,
Kedvesem, látom, mint bókolnak neked, deli tulipánok!
Madárdaltól hangos kertben, máris metszik ám a fákat,
Szikkadó földbe vetik, katonásan egy sorba, a magokat.
Kecskegida béget, bárány a tőgyön és ordít a szamár,
Aranyló, májusi napra, zsenge fűre, kiéhezve vár.
Indul az élet, csobog a forrás, pattannak a rügyek,
Kikeletre virradnak, hosszú téli álomból, éberek a fák.
Ah, te kedves, szélben ringó, gyönyörű almafácskám,
Könyörgésem hallgasd, figyelj ide, most, csak rám!
Gyorsan – gyorsan, sietve, eme legszebb apró ágra,
Erre az ágacskára, virágokat, virágszirmokat teremts!
Ti is gyertek rigócskáim, drágáim, rátok, mint mindig,
Most is vártam! Dús asztallal terítettem, megetettem.
Ezt a szeretettől sugárzó, virágzó, gyönyörű, nyíló ágat,
Gyorsan szállva, sebesen, a nekem legszebb asszonynak,
A kedvesemnek, társamnak, a babámnak, a páromnak,
Aranyló hajától édes párnájára, ma ügyesen ejtsétek,
Csóktól pirosló büszke keble mellé óvón fektessétek!
Lám máris ébred, elillan, elszáll napkeletre, ó, az álma.
Első pillantása a sok virágra essen, megremegjen!
Reszkessen, a szívébe öleljen, mert már elcsacsogták,
Édes szoprán hangon eldalolták a kérésem, érvelésem,
Hogy ne bántson, engem még mindig, nagyon szeressen,
Ha hiányzom, hát ne várasson, hozzám, ölembe siessen,
Szívem csókjára szomjas, kiéhezett, oly száraz a szám,
És türelmetlenül várom, emlékszik e ő, s a karcsú teste,
A gyönyörre, a gyönyörre és a sóvár, éhes vágyra.
Mikor kielégülve ment, már vissza nem tekintett,
És lerombolta, felégette a nehezen felépített hidat,
Rom lett! Rom lett az életem, mára, nélküled!
Hát mit tettél? Ez a szerelem?
Kegyetlen.
