Most olyan légy, mint eddig még soha!
Az első, az utolsó, a mindig visszatérő,
A viharos égre diadalmas kéjben felívelő!
Hús völgyedben, hegyekben, a beteljesedésben,
Bánatban, örömben, sóvár a szerelemben,
A két karodban, csók a csókban, a gyönyörben.
Mert eddig, érted, mindig, mindig csak sírtam.
Ölelj még! A szemérmes öledben, szemérmetlent az ágyékodban,
Koldust, ki király lett, s csókolhat, a szeretőt, karjaidban!
Ezer kézzel tudjál hát simogatni, dédelgetni, cirógatni.
S tapasszuk az ajkat! Az ajkra. Hát gyere velem! Lubickolni.
Mert részeg vagyok és mégis, még mindig éhezem, szomjazom,
Király! Pénz nélkül! Szegény! Ám veled máris, s oly gazdagon,
Mert eddig érted, mindig, érted mindig csak sírtam!
És most olyan légy, mint eddig még soha! Még soha.
Pazarold áldásod, forró a mámor, légy búja, szerelem templomában,
Hol eljátszunk kedves a vágy örömteli, drága szavában.
Dalolj! A fuvolán. Mily édes, selymes, csábító a szonett,
Feszes combjaid, bimbózó kebled, gyönyörünk, röpke láng felett,
Hogy legalább benned, a pillanatban, lehessek vidám és szabad!
Mert eddig érted! Érted mindig! Mindig csak sírtam.
Mert szeretlek!
Őrülten, Szerelmem.
