Elkéstél

Látod, gyönyörű tündérkém, hát elkéstél,
Hiába rohantál, szaladtál, mégis elkéstél,
Én már az istennél, az ő angyalkája leszek,
A mennyországban már csak mannát eszek.
Szavalom rólad a megható, csodás verseket,
Dicsérem büszkén, a rózsás, feszes kebledet,
S dicsőítem, áldom, gyönyörűn, karcsú testedet.
Körül lengem, mint egy meleg, tavaszi szellő,
Simogatom, dédelgetem, féltve szeretgetem.
Téged körbeölel, oly langyos, ölel a levegő,
Párás, hát beleborzong, csapadékos az öled.
Máris előjön, káprázatos, csodás ez a emlék,
Két parázna ember, ott, abba a selymes ágyban.
Vajon ők most mit, mit is tesznek, csinálnak?
Talán éppen csak teáznak? Kávéznak, teáznak!
S nézd! Itt van! Itt volt! Egy teli, üres a pohár.
A folyadék vörös, poharacska, ez, itt, mi lehet?
Kihörpintettem! Jól esett! Jöjjön! A következő!
Gondolkodom, vödör az adag. Mit is mondtál?
Aggódsz, aha, fele, felelős, felelősséget érzel!
Miért is? Minek is? Kiért is? Értem? Minek is?
Hát látod, gyönyörű tündérkém, hiába szaladtál!
Minden jót megtettél, lélekszakadva ide siettél,
A szándék megvolt, kétségbeesve csak rohantál,
Ám én, már az isten ördöge, csúf ördöge leszek,
Pokolból, mennyországból, majd rád tekintek,
Látod kedvesem, én még itt is, most is, szeretlek!
És ezért most csendesen, gyáván, el is megyek,
Az isten angyalkája, ördöge, ördöge leszek!