Szeretlek

Te  fényes,  oly  távoli  csillag,
Tündöklő, vakító nap, ragyogj!
Az éji égbolton ott mosolyogsz,
Kábító fényű varázslatos telihold,
S bársonyos felhők mögül kandikálsz.
Zöld, gyönyörű alpesi fenyves,
Szellőtől, széltől ringatva suhogsz.
Az Ötscher szívbe markolóan szép,
Oly döbbenetes, megható szurdoka,
A világ, legyen akárhány, kicsi és óriási,
Aprócska és hatalmas, valamennyi,
Az összes! Összes világra szóló csodája!
Szépségedtől kábultan, ámulva csodállak!
Csodállak! Ám nem, nem szeretlek!
Szívemben nyomod nem maradhat!
De  Téged  Tündérkém  imádlak,
A világ legnagyobb gyémántja te vagy.
Csillagom, az ölelő, csókoló napom,
Megbabonázó, varázslatos újholdam,
Kimagasló, sudár, égig érő fenyőszálam,
Legkáprázatosabb csoda, és nekem.
Csodálatos, örök Tádzs Mahalként,
Az elbűvölő szerelem, Te, Magad!
Lelkem szép szárnyaló pillangóként
Kering körülötted, s oly szüntelen.
Tündérkert mindig nyiladozó virága,
Tedd boldoggá, teljessé életem!
S én ajándékként adom, ajánlom,
Hűséges, ragaszkodó szívem,
Magával ragadó, el nem múló
Szerelmem.